Csillagok és emberek
„Azért vagyunk emberek, mert a csillagokat nézzük, vagy azért, mert ők néznek minket?” Különös, ám cseppet sem meglepő kérdés, főleg ha olyan varázslatos világba belehelyezkedve vetődik fel, mint amelyet Matthew Vaughn rendező a Neil Gaiman regényéből készült „Csillagpor” című filmben megálmodott.
Nemcsak az emberek figyelik ugyanis vágyakozva a távolban fényesen ragyogó csillagokat, hanem ők is elábrándoznak néha arról, milyen jó lenne a földre szállni és átélni mindazt, ami csak nekünk adatik meg. Ilyen hőn óhajtott csoda például a szerelem, amely nevezett égitestek sok évezredes tapasztalata szerint is az egyetlen, amiért létezni érdemes a mi kis bolygónkon, és mint kiderül, megfakult fényű csillagok ragyogásának visszaadásában is kifejezetten jeleskedik.
Mozizás közben úgy érezzük, mintha egy óriási mesekönyv lapjai közé keveredtünk volna. Újra gyerekek lehetünk egy kis időre, önfeledten kalandozhatunk abban a fantáziabirodalomban, ahol az Esthajnalcsillag (Claire Danes) lány képében a földre zuhan, hogy aztán egy ifjú (Charlie Cox), aki a falu legszebb lányának kezéért a hullócsillagot ígérte, a nyomába eredjen, és végül benne találja meg igaz szerelmét. A boldog végkifejletig természetesen igen viszontagságos az út, örök fiatalságra áhítozó boszorkányok, egymást gyilkoló királyfik akadályozzák hőseinket, akiknek azért sok segítőjük akad, mint például a hófehér unikornis és a villámokat befogó légi kalózok. Már csak hab a tortán, hogy olyan sztárok öltötték magukra a csodás gúnyákat, mint Michelle Pfeiffer, akit nagyon csúnyává tettek a szerep kedvéért, de azért természetesen egy ideig eredeti szépségében is ragyoghat. Robert de Niro Shakespeare kapitányként marcona fizimiskával jelenik meg előttünk (a látszat persze – mint mindig – most is csal), Rupert Everett pedig Secundus hercegként tűnik fel, akinek legfőbb célja, hogy Viharfok királyává váljon, mégpedig úgy, hogy egymás után teszi el láb alól ugyancsak hasonló szándékkal fellépő kékvérű testvéreit.
A történet megalkotója, Neil Gaiman ismert fantasy szerző, írásaiban előszeretettel vegyít angolszász és germán népmesei elemeket, de számos mítosz hatása is érződik műveiben. Az „Elveszett próféciák” című regény, illetve a „Tükör és füst” elnevezésű novelláskötet az egyébként a képregények világában is rendkívül otthonosan mozgó mesemágus legismertebb munkái közé tartoznak.
„Egyszer volt, hol nem volt” történet, amelyben hőseink nem addig élnek, amíg meg nem halnak, hanem örökké, hiszen ha már a királyfivá vált szegénylegény egy csillaggal lépett frigyre, semeddig sem tart az átköltözés a Földet békésen, hunyorogva szemlélő Univerzumba.
Szép Orsolya